Beköszöntött az ősz. Szürkül az idő, és hihetetlen gyorsan eltűnnek a fákról a levelek.
Reggel egyre később kel a nap, és este egyre hamarabb köszön el tőlünk. Egyre többet van sötét. Gyakran borús az idő. A munkánk is ezer, szeptember óta már bele is fáradt mindenki a bölcsőde/óvoda/iskola és a munka, betegségek, edzések, házimunka örökös körforgásába. Nincs megállás.
Egyre többen betegek, és egyre többen mennek el. A halottak napja is mindjárt itt van. Felkavar egy-egy emlék…
Egyre több szomorú arcot és egyre több szorongó embert látok magam körül.
Erről szólna az ősz? Az elmúlásról? A bánatról?
Megérint engem is ennek a szele. De mást is látok.
Látom azokat a különös színeket a természetben, amit egy festő sem festhetne szebbre.
Látom a levelek csendes hullását, amint ringatóznak, szállnak a szélben, ahogy egy-egy elhaladó autó szele felkavarja az avart, vagy ahogy a gyerekek – és persze felnőttek is – rugdossák a faleveleket a lábukkal.
Látok gesztenyéért lehajó óvodásokat és időseket egyaránt. Nekem is van egy, megpróbáltam a legkisebbet megkeresni, és elhoztam. Egy pillanatra én is újra gyerek lettem.
Látok az avar alól kikandikáló apró virágokat.
Látok forró csokit iszogató, cseverésző kamaszokat.
Olyanokat, akik a számukra várva várt hosszabb estéken egy-egy jó könyvvel bekuckózva kizárják a külvilágot, és töltődnek, pihennek.
Vannak nagytakarító, befőző háziasszonyok, akik örömmel gondoskodnak a családjukról.
Vagy édesanyákat, akik nagyokat bicikliznek az őszi naplementében a gyerekeikkel.
Munkába menet reggelente látom a felkelő napot, ami így ősszel különös színekben bukkan fel a horizonton, és hazafelé jövet pedig a csodálatos naplementéket.
Látok régi történeteket mesélő idős asszonyokat, akik már sok őszt megéltek, és megtapasztalták, hogy az őszre majd újra a tavasz köszönt ránk. Tudják, hogy az emlékek megszépülnek, a fájdalom idővel csökken, a remény és a várakozás egyre csak erősödik. A mosoly ráncai körbe ölelik az arcukat, ahogy mesélnek. Arról, ami volt, és arról, aki elment. Néha legördül egy-egy könnycsepp is, de aztán újra felragyog az arcuk. Mert hisznek. A találkozásban. És ez erőt ad nekik: megélni, harcolni, továbbmenni.
Ilyen akarok lenni én is. Mosolygós, reménykedő, és reményt keltő ebben az őszi hangulatban. Olyan, aki felemeli a fejed, és azt mondja, minden rendben lesz. Olyan, aki csinál neked egy forró csokit, vagy teát, amit szeretsz, és azt mondja, ülj ide mellém, és most csak mesélj. Én meg csak hallgatlak. Lehet, néha kérdezlek is, de csak hogy jobban megértselek, és elgondolkoztassalak.
Te milyen szeretnél lenni ebben az őszi időszakban? És mit teszel meg azért, hogy ilyen lehess?
Polgárné Papp Katalin
EMCC Senior Practitioner akkreditált diplomás coach és mentor
Iratkozz fel ingyenes füzetemre!
… hogy győztesen, megerősödve jöjj ki egy nehéz élethelyzetből!
