Szeretem a pillanatképeket megragadni.
Ezek olyan kincsek a számomra, amelyek bár rövid ideig zajlanak, mégis üzenetük van. Nem előre kitalált és megrendezett dolgok. Spontán alakulnak. Csak úgy maguktól megtörténnek. Mert vagy a véletlenek egybeesése okozza, vagy azért történik így, mert ez a természetes. És ez a legszebb bennük.
Az őszinteség.
A valódiság.
Gyorsan jönnek, majd tovaszállnak.
Ennek ellenére mégis nagyon sokat elmondanak azokról, akik a szereplői.
Ha lehetőségem van rá, szívesen megörökítem ezeket és lefotózom, persze csak ha elég gyors vagyok hozzá. Küldtem már egy pár embernek ilyen lesi fotót önmagáról. Egy pillanatképet.
Most, mivel nem volt lehetőségem fotózni, szavakkal örökítem meg.
Ma egy rendelőben voltam, jöttek mentek az emberek. Mindenki sietett, senki nem szeret betegnek lenni, várni, szenvedni, a gyerekek sírnak, a nagyobbak már némán tűrnek.
Aztán történt valami.
Egy 14 éves forma beteg fiú ment a kísérőjével, aki történetesen a nagymamája volt.
A fiú előre lépett, majd kitárta az előttük lévő ajtót, ellépett oldalra, és egy kedves kézmozdulat kíséretében előre engedte a mamáját, aki mosolyogva megköszönte azt.
Olyan természetességgel tették ezt, hogy egyértelműen látszott – ez nem először van így. Annyira jól esett a szívemnek látni ezt, mert olyan szép pillanat volt.
Látszott a közöttük lévő szeretet, az egymás iránti tisztelet, az egymásra figyelés, a férfi-női szerepek rezdülései életkortól függetlenül.
Biztos vagyok abban, hogy ebben a családban tisztelettel és szeretettel bánnak egymással, mind a nőkkel, mind a férfiakkal, mert ez a fiatal fiú ezt valahonnan tanulta, valahonnan elleste.
Annyira magától értetődő volt az, ahogy ő ezt csinálta.
Egy jó mintát láthatott otthon arra, hogyan lehet egy apró gesztussal örömöt csalni valaki arcára, hogyan lehet egy nő felé a tiszteletét kifejeznie.
Egyre több helyről hallom, olvasom, hogy nők harcolnak azért, hogy őket semmilyen módon ne különböztessék meg, és mindez odáig megy, hogy nem akarják, hogy kinyissák nekik az ajtót, ne segítsék fel nekik a kabátot, és semmi olyat ne tegyenek irányukba, ami azt sugallaná, hogy ők nők.
Biztos, hogy nem fog mindenki egyet érteni azzal, amit most írok.
Véleményem szerint ezekkel a gesztusokkal semmi baj nincs.
Sőt! Kellenek!
Nem értek egyet én sem a negatív és hátrányos megkülönböztetéssel, a lekezeléssel, a megalázással, netán a bántalmazással, sőt, aki ismer tudja jól, hogy sokszor fel is emelem a hangom ezek ellen.
Ezek a negatív megnyilvánulások azonban sem a nő, sem a férfi irányában nem elfogadhatóak, nem megengedhetőek.
Ezek az apró gesztusok viszont szerintem pontosan a tiszteletet és a megbecsülést fejezik ki:
„méltó vagy arra, hogy fáradjak érted”, „a figyelmem középpontjában vagy”, „azt lesem, hogyan járjak a kedvedben, hogyan legyek előzékeny veled”. Ha úgy tetszik, ez a férfi és a nő játéka, ami egy körforgás, egymásra hatás.
Mert mind a két fél ad is és kap is ebben.
Mert a nő is ad ilyenkor: egy kedves mosolyt, egy pillantást, ragyogást, később valami más figyelmességet, tiszteletet, sokkal több női energiát a kapcsolatba.
Itt most ebben az esetben egy rokoni kapcsolatban láthattam ezt, ahol nagyon tiszta volt ezeknek a férfi-női energiáknak a játéka, ugyanígy ismerősök között, egy munkahelyen, akár egy boltban is ugyanezzel a tisztasággal lehet megélni ezeket.
Egy pár esetében viszont sokkal felfokozottabbak tudnak lenni ezek az apró játékok.
Mennyire szép, amikor nem csak az udvarlás alatt (ahol természetesen tesszük), hanem a házasság későbbi szakaszában is megmaradnak ezek a gesztusok, amelyek egy férfi oldaláról azt fejezik ki, hogy „számomra még mindig egy nagybetűs NŐ vagy”, és egy nőnek pedig jó megélnie azt, hogy „a szemedben még mindig nő vagyok”, „a szemedben még mindig én vagyok a NŐ”.
Nekünk nőknek meg kell tanulnunk jól elfogadni és értékelni ezeket a gesztusokat. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy mivel nem kapják meg az apró figyelmességeket azoktól, akiktől a leginkább fontos lenne a számukra, emiatt nagyon sokszor csalódnak, ezért nem tudják elfogadni mástól sem az udvariasságot, figyelmességet, vagy nem tudják kezelni azt.
Pedig sokszor a legapróbb dolog is elég: egy mosoly és egy köszönöm; pont úgy, mint ahogy azt a nagymama is tette a rendelőben.
Éljétek meg a mindennapoknak ezeket az apró gesztusait, és fogadjátok jól egymás irányából azokat is, amelyek megerősítik a nőiességet és a férfiasságot, éljetek egy pozitív, felfelé irányuló körforgásban!
Mutassatok példát a gyermekeiteknek az által is, ahogy egymással bántok, mert ezekkel az apró pillanatképekkel mintát adtok a következő generációnak.
A szeretetről, a tiszteletről és a megbecsülésről.
Számodra melyik apró gesztus a legkedvesebb?
Szeretettel:
Polgárné Papp Katalin
Női tanácsadó, mentor, coach
Iratkozz fel ingyenes füzetemre!
… hogy győztesen, megerősödve jöjj ki egy nehéz élethelyzetből!
