Te hogy állsz a csenddel? 

Csend van. Olyan nagy csend, hogy hallom a szuszogásom hangját, azt, ahogy a kezem az asztalon súrlódik, hallom a billentyűk hangját, ahogy gépelek. Semmi idegen hang, csak az, amit én keltek. Jól esik. Nem kell épp semmire és senkire figyelnem, pusztán arra, amire éppen én akarok.

De ez a csend akkora, hogy még a gondolataim is kihallatszanak a fejemből, és miután tettek egy kis kört eljutnak a fülemig, a felfogásomig, az elmémig na és persze az érzelmekig. Zsonganak és kavarognak – végre ők is szóhoz jutnak – dörzsölik a tenyerüket mert táncot járhatnak bennem és körülöttem.

De mit kezdek ezzel?

Félni kezdek vagy épp szorongani?

Gyorsan elmenekülök?

Zajt csinálok, hogy ne is halljam őket, nehogy kettesben maradjak velük?

Szembe merek nézni azzal, amit hallok?

Vagy neki állok rendet tenni, és felkérem őket egy táncra.

Mert annak is ideje van.

Felsorakoztatom őket, rendszerezem, megvizsgálom őket – némelyiket elég közelről, részletesen és hosszan, tüzetesen, míg a másikat csak úgy futólag. És a vizsgálódás után jön az, hogy szelektálnom kell. El kell döntenem, hogy melyik az enyém, és melyik az, amit mások sulykoltak belém. Ami az enyém, azzal biztos dolgom van, de lehet, hogy csak akkor veszem észre, hogy nem is az enyém, amikor megvizsgálom közelebbről, sőt, lehet, hogy egyedül ez nem is megy. Mert már annyira belém égett, hogy a sajátomnak tulajdonítom, mert képtelen vagyok szabadulni tőle.

Meg kell néznem, hogy melyikkel van dolgom, melyikkel nincs, melyik mehet vissza az emlékek vagy a jövőtervezés raktárába és melyik az, amelyiket végre kiszelektálom, vagy akár le is tiltom, mert nem akarok vele soha többet találkozni, foglalkozni.

Azt is megvizsgálom, hogy melyik milyen hatásra született meg, na meg persze azt is, hogy reális-e vagy sem.

És azt is el kell döntenem, hogy melyiknek milyen hangerőt engedek. Mert az egyik lehet, hogy hangos volt, de az is elég lenne, ha halkabban szólna; a másik – alig hallhatót – meg végre engem, hogy felerősödjön, sőt nem csak hogy engedem, hanem még én tekerem fel minél bátrabbra és hangosabbra.
Mert változni és változtatni akarok.

De az nem megy, ha legbelül ugyanazokat a köröket futom. És akkor sem megy, ha nem végzem el a belső munkát, csak elnyomom külső zajjal a belsőt a fejemben.

Most már, hogy alakul a rend, már nem tűnik olyan káosznak és vészesnek. Az is jó, hogy végre én irányítok, én vezetem őket a helyükre, én zárom ki és én engedem be, elkülönítem, hogy van dolgom vele, vagy mégsem. És ha van is vele dolgom, lehet, későbbre hagyom. Mert most épp nincs idő, lehetőség, nincs alkalom, erő, vagy még nincs eszközöm hozzá.

Bár nem megy ez mindig ilyen könnyen. Van az úgy, hogy egy külső segítség kell. Aki segít megvizsgálni, lehalkítani, segít átformálni, hangerőt változtatni. De enélkül a munka nélkül nem megyek előre. Enélkül csak ugyanott maradok. Egy helyben. Vagy netalán néha még hátrafelé, mert visszahúznak és gúzsba kötnek.

És csend nélkül ez a munka nem végezhető el. Mert kell az, hogy a leghalkabbat is meghalljuk, mert lehet, hogy épp az a legerősebb. Az a legfontosabb, nekem.

Van, amikor a csendet meg sem tudom egyedül teremteni, ahhoz is kell egy ember. Aki segít lehalkulni, elcsendesedni, nem félni, szembenézni, meghallani, szelektálni, rendet tenni. Majd végül felszabadulni. És tovább menni. Mert van az a fajta csend, ami nehéz, mert egyedül érzem magam benne. De van az a csend, ami gyógyít, ami felemel, feltölt, rendbe tesz.